El Camino 2013/14, Az utolsó nap, búcsú Jarektől és a hazaút

El Camino 2013/14, Az utolsó nap, búcsú Jarektől és a hazaút

Huszonnegyedik nap: Fisterra-Muxia 29 km Az utolsó napom volt ez amikor, gyalogoltam. Finisterrát már teljesen világosban hagytuk, el és sajnos nem tudtunk elköszönni a srácoktól, mert még aludtak. Csak Eriktől búcsúztam el, mert ő ment vissza Santiagoba, aztán pedig indult haza vonattal, mivel lassan vissza kell mennie az egyetemére, illetve, mint ahogy már említettem az ágypoloskákat nehezen viselte. Meglehetősen nagyok voltak a hullámok, mikor elhagytuk a partot, vagy lehet, hogy csak nekem tűnt így. Reggel váltottunk pár szót Jarekkel, de aztán magunkba borulva szeltük az utolsó kilométereinket ezen az úton.

Stephen Walker Etióp, 2013-06-14


Huszonnegyedik nap: Fisterra-Muxia 29 km

Az utolsó napom volt ez amikor, gyalogoltam. Finisterrát már teljesen világosban hagytuk, el és sajnos nem tudtunk elköszönni a srácoktól, mert még aludtak. Csak Eriktől búcsúztam el, mert ő ment vissza Santiagoba, aztán pedig indult haza vonattal, mivel lassan vissza kell mennie az egyetemére, illetve, mint ahogy már említettem az ágypoloskákat nehezen viselte. Meglehetősen nagyok voltak a hullámok, mikor elhagytuk a partot, vagy lehet, hogy csak nekem tűnt így. Reggel váltottunk pár szót Jarekkel, de aztán magunkba borulva szeltük az utolsó kilométereinket ezen az úton.

Nem is kell mondanom, egy kicsit magam alatt voltam, és a gondolatok tolongtak a fejembe. Ha valaki most azt mondta volna, hopp a repülőgéped csak két hét múlva indul, azt hiszem, nem gondolkoztam volna, irány tovább le a Portugál úton. De mivel ez nem következett be, az utolsó nap minden pillanatát igyekeztem mélyen az emlékezetembe vésni. A mai napig úgy emlékszem az utolsó kávé ízére, az utolsó májkrémes bagettre, vagy az utolsó korty pezsgőre, mintha csak tegnap lett volna.

Ahogy gyalogoltunk a ligeterdőkön keresztül, egy újabb álom fogalmazódott meg bennem. Következő nyáron ismét el kell jutnom Santiagoba, de majd Párizsból indulok, és az északi úton jutok el idáig. Nagyon távolinak tűnt az a jövő nyár, amikor még ez sem ért véget, de ez a jó vagy rossz tulajdonságom, mindig álmokat szövök a jövőről.

Mára, most amikor újra olvasom ezt a naplóbejegyzést, már tudom, hogy az újabb álom kezd szép lassan valósággá válni, hisz már meg is vásároltam a repülőjegyem Párizsba, és felvettem a kapcsolatot pár francia zarándokkal, akik majd segítenek abban, hogy a Via Tuoronensisen, vagyis a Párizsból induló zarándokúton eljussak ismét Santiagoba.

Körülbelül délután háromra érkeztünk Muxiába. Itt ismét a bárba vezetett az első utunk, és bevásároltunk az utolsó estére. Amikor így kószáltunk a városban, hirtelen feltűnt a láthatáron az egyik magyar srác akivel a legeslegelső nap is találkoztam. Hihetetlen, hogy pont most, amikor beérek, akkor vele is találkozom. Jarekkel bementünk egy magyar alberguebe, amit pár itt ragadt zarándok létesített, és kértem, hogy ajánljanak valami jó éjszakázó helyet. Itt is jó fejek voltak a vezetők és elmagyarázták, innen gyalog ötvenpercnyire van egy szuper hely. Jareknek megemlítettem, ő azt mondta rendben, menjünk.

Persze az utolsó nap is sikerült eltévednünk. Szerintem valamit félreérthettem, és már csaknem másfél órája bolyongtunk ide-oda, de még sehol sem volt az arany part… Jarek erre megszólalt, de hát azt mondtad fifteen minute, mire én ellenkeztem, nem én azt mondtam, hogy fifty minute. Jarek elég mérgesen nézett rám, azt mondja fifteen minute annyi, mint egy jó teára való idő. Miután eltelt a második óra, Jarek megkérdezte, nem-e félek attól, hogy kitekeri a nyakam. Elkezdtünk nevetni, és végül úgy döntöttünk, visszafordulunk, és ott közel a városhoz, táborozunk le a homokban.

Még nyolc előtt visszaértünk, így volt időnk még fürdeni is. Bár Jarek folyton azt hajtogatta, menjünk étterembe, de mondtam, az utolsó este majd rakunk itt kint tüzet és élvezzük az utolsó naplementét. Végül kint maradtunk és igazán káprázatos este lett. Jarekkel ismét a lengyel-magyar barátságról beszélgettünk. Meghívott Gdansk-ba, mondván bármikor jó barátként fog fogadni. Megígértem neki, egy napon majd meglátogatom, illetve megbeszéltük, hogy egyszer lefutjuk közösen a Varsói Maratont. Ő is, én is futottunk már maratonokat, így biztosan kivitelezhető a dolog. Azt is felvetettük, talán jövőre ugyanitt találkozunk, hiszen ő is tervezi, hogy visszatér minél hamarabb. Sokáig beszélgettünk, mindeközben az aljára néztünk néhány üveg pezsgőnek és sörnek. Mindezek után ástam magamnak egy gödröt a homokba úgy, hogy közben láthassam az óceánt.

Éjszaka még sokáig beszélgettünk, aztán elnyomott az álom és arra ébredtem, hogy mindenféle bogarak ugrálnak a hálózsákomban. Nem félek a rovaroktól, de azért eléggé megijedtem, és egyből kiugrottam a hálózsákból. Akkor még nem tudtam mik azok, de mára az egyetemen tanult ismereteim alapján biztosan valamiféle ugró villások voltak. Teljesen ellepték a gödrömet, ezért kénytelen voltam egy másikat építeni, ahol szerencsére már nem voltak jelen, így nyugodtan telt az éjszakám. Bár egyszer felébredtem, amikor megjelent az első vörös csík az égbolton, akkor felkeltem, és csak néztem a horizontot, és hallgattam a hullámok lágy csapódását a sziklákhoz.

Huszonöt-huszonhat-huszonhetedik napok: avagy a visszautam

Másnap reggel elbúcsúztam Jarektől, akivel bíztunk a mihamarabbi találkozásban. Ahogy kikísértem a buszhoz, találkoztunk azzal a belga nővel, akivel két napja megismerkedtünk. Érdekes volt, mert teljesen úgy nézett ki mint egy turista és nem pedig egy zarándok. Később megtudtuk, hogy író, és a Portugál utat járja. Szoknyában gyalogolt, és nem hátizsákja volt, hanem egy hatalmas bőröndje, amit maga után húzott a kerekein. Mindhárman nevettünk, ezen az összeállításon, és sokat beszélgettünk egymással, és most az utolsó nap tőle is el tudtam búcsúzni.

Miután elment a busz visszamentem a partra, kimostam a ruháimat és kitettem a kövekre száradni. Közben még utoljára úsztam egyet az óceánban, és egész nap csak ücsörögtem egy sziklán, néha-néha kagylót kerestem, nem túl sok sikerrel. Délután aztán felmentem a Barca szentélyhez, és késő délután vártam a buszom, amikor Andrist láttam meg, aki épp most érkezett. Sajnos nem tudtunk sokat beszélgetni, mert a busz is megérkezett. Hihetetlen, hogy tegnap ez első majd, ma a második sráccal is összefutottam az utolsó napomon, akikkel az elsőn is találkoztam. Szomorúan szálltam fel a buszra, ami visszavitt Santiagoba. Körülbelül két órás volt az út. Itt még volt némi időm még egyszer utoljára elmenni, és elköszönni a katedrálistól, és tulajdonképpen ettől az egész úttól.

A következő buszom este tízkor indult Madridba és reggel hatra érkeztem meg a fővárosba. Itt beterveztem, még egy másfél napos városnézést. Igazán már nem volt kedvem hozzá, most hogy már nem vándoroltam, legszívesebben már otthon lettem volna, de ezt a két napot még ki kellett bírnom. A buszon persze nagyszerűen aludtam, hisz az után az egy hónap után már bárhol elalszok.

Még sötét volt Madridban, és az első napsugarakra értem be a belvárosba. Madridot gyönyörűnek találtam, tele-tele műemlékekkel. Jó néhányat sikerült bejárnom, egy térkép segítségével bolyongtam. Az egész város kihalt volt ezen a vasárnapi napon, és nagyon-nagyon meleg. Délután még a Real Madrid stadionjához is ellátogattam, de mivel Barcelona szurkoló vagyok, ezért csak futó pillantást vetettem a Bernabeura. Nem messze a stadiontól betértem egy bajor sörözőbe, ami olyan volt, mintha csak Münchenben lenne, nem pedig Madridba. Itt elég sok időt eltöltöttem, aztán a megmaradt metró jegyemmel kimentem a repülőtérre, mert a terminálban akartam aludni.

Este túl kényelmetlennek találtam a padokat, ezért szétnéztem a repülőtér körül, hátha találok valami jó helyet alváshoz, hisz kint volt a város szélén. Addig-addig mászkáltam, míg egy elhagyatott építkezésre akadtam. Ez közvetlenül a repülőtér mellett volt, így nagyszerű helynek bizonyult. Találtam egy ágy nagyságú vastag hungarocell lapot, ami tökéletes volt az alváshoz. Kerestem egy elhagyatott zugot az építkezésen és teljesen nyugodtan aludtam el. Az éjszaka nem történt semmi, senki nem akart elzavarni. Reggel ébredtem, hogy jönnek a munkások a gépekkel az építkezésre. Ők már persze kiszúrtak és elkezdtek kiabálni rám valamit, de én pillanatok alatt egy macska ügyességével kimásztam a földszintre és már el is tűntem az utcán.

Ez után a reggeli torna után megéheztem, bementem a külvárosba, ittam egy kávét és jól bereggeliztem. Később leültem egy parkban ahol egész délelőtt csak néztem a járókelőket. Kora délután visszamentem a terminálba, és három órakor felszálltam a gépre, ami először Münchenbe szállt le. Itt rengeteg időm volt, sőt még annál is több, mert késett a gép két órát. Olyan volt ez a müncheni repülőtér, mint egy hatalmas város. Végül éjfélre érkeztem meg Budapestre.

Ezzel véget ért a 27 napig tartó zarándok utam. Rengeteg élményben volt részem, és mai napig minden nap gondolok erre a 4 hétre, ami megváltoztatta az életem. Nem történt semmilyen csoda, nem tértem meg, vagy hasonlók, de megváltoztam. Ha ezt talán a kívülállók nem is veszik észre, de a gondolkodásom merőben más a régi énemétől. Ezeket a változásokat nehéz leírni, talán olyan, mint amikor óvodából iskolába, vagy az iskolából a munkába csöppenünk. Talán most nőttem fel igazán ez alatt a pár hét alatt. Ez az út bebizonyította, hogy ha az ember igazán hisz az álmaiban, akkor elérheti azokat. Ilyet már akkor is éreztem, amikor először lefutottam a maratont, de ez az út végérvényesen megerősített ebben. Mert hiszek az álmaimban, és most már nehéz lesz megfogni, visszahúzni, visszatartani, hogy azokat beteljesítsem. Az utam nem ért véget, vagyis ez az út véget ért, de indul egy másik, most majd egyetemre járok, aztán jövő nyáron visszatérek, mert akit egyszer a mozdony füstje megcsapott…

(Összesen 915 km-t gyalogoltam, 24 nap alatt, átlag: 38,1 km.)

Vége.





Copyright Kondor Túra Társaság 2024 - Minden jog fenntartva.