El Camino 2013/13, Hippi tábor a világ végén

El Camino 2013/13, Hippi tábor a világ végén

Huszonkettedik nap: Negreira-Oliveira 34 km Az előző este történteknek még mindig a hatása alatt voltam. Sokat gondolkoztam, vajon a véletlen volt?

Stephen Walker Etióp, 2013-06-13


Huszonkettedik nap: Negreira-Oliveira 34 km

Az előző este történteknek még mindig a hatása alatt voltam. Sokat gondolkoztam, vajon a véletlen volt?

Hatkor már úton voltunk, Jarek hatalmas tempót diktált, én inkább lassan gyalogoltam az úton, kevés pihenővel, míg ő pont fordítva gondolkozott. Legalább ötször megálltunk. Mindig mondogatta, csak iszunk egy fantát. Persze az a fanta, általában egy sörré változott. Minden szünetben ő sört ivott, és elszívott egy cigit. Én vagy kávét, vagy vizet ittam. Szinte egész nap meg sem szólaltunk, csak némán követtük egymás árnyékait. Valószínűleg mindketten az elmúlt huszonvalahány napon gondolkoztunk, és hogy mindjárt vége.

Nagyon meleg volt egész nap, és ebben a kánikulában találkoztunk egy igen szakadtan öltözött sráccal, aki már több mint két hónapja gyalogolt. Épp egy kútnál futottunk össze vele. Beszélgettünk, egy pár percet, majd ő elővette a gitárját és eljátszott pár számot. Nagyon élveztem, de aztán Jarek hajtott tovább, így folytattuk az utat. Az erőltetett menetnek hála, már délután kettőkor a szálláson voltunk, ahol szabadon elfoglaltuk az ágyunkat, és majd csak este fizettünk, mikor jött az albergue tulajdonos. Jarekkel egyből bár után néztünk, és persze, hogy volt. Ott megint belevitt a rosszba, „just a little beer” mondta, és abban a melegben persze, hogy jólesett. Ezután én lefeküdtem aludni, mert a meleg még mindig tikkasztó volt.

Estefelé internet után néztem, és találkoztam két magyar nővel. Csak azt magyarázták, ami rossz, semmi se tetszett nekik. Addig-addig folytatták, hogy inkább pozitívabb társak után néztem. Ekkorra Jarek is megérkezett, aki a politikáról kezdett el beszélni. Teljesen rossz helyen kopogtatott. Nem szeretek politizálni, így egy pár perc után ő is megunta ezt a témát. Este fizetés közben megismerkedtem egy japán zarándokkal, aki biztos vagyok benne, hogy nagyon idős lehetett, de mégis fiatalosan mozgott. Vacsorázni elmentünk egy bárba és zarándok menüt ettem, de tele-tele tengeri herkentyűkkel. Egészen jól laktam, és a fehérbor ugyancsak jól esett az étel mellé. Kávé helyett mézes tejet ittam, mint gyermekkoromban minden este. A méz gesztenyeméz volt. Imádom a mézet, és régen én is méhészkedtem. Nagyon jól esett ez a mézes tej, és igazán tökéletes befejezése volt a napnak.

Huszonharmadik nap: Oliveira-Finisterra 32 km

Elértem a világ végéhez, ahogy a régi zarándokok hívták ezt a helyet. Ez a kontinentális Európa második legnyugatibb pontja. Az első Portugáliába van a Cabo da Roca. Egész nap fenyő, és eukaliptusz erdők kísérték az utunkat. Jarekkel rengeteget beszélgettünk, mindaddig, míg 11 óra felé megpillantottam életembe először az óceánt. Olyannak tűnt, mint egy felhő, ami bármelyik pillanatban szertefoszolhat, de ahogy közeledtünk, ez a felhő egyre-egyre nagyobb lett és kiterjedt a végtelenbe. Nem mondhatnám, hogy nagyon meleg idő volt. Bár sütött a nap, de a szél folyamatosan fújt. Amint leértünk a partra, én ledobtam a cipőm, és minden ruhámat, csak az alsónadrágom maradt rajtam. Szaladtam az óceánhoz, Jarek utánam szólt valamit, de persze nem értettem, csak rohantam. Ebből az eufóriából, csak az óceán hideg vize rántott ki. A nagy szaladásnak az lett a vége, hogy vagy a jéghideg víz, vagy a köves talaj miatt elestem, a még bokáig se érő vízben. Nem számított, tovább hatoltam egész a nagyobb hullámokig. Itt, mint annak idején a mezőkövesdi hullám medencében, önfeledtem ugráltam, és játszadoztam a fodrozódó hullámokkal.

Jarek csak kintről nézett, de nem jött be a vízbe. Végül én is meguntam, mire kiértem a partra, Jarek már két sörrel állt várt… A homokban igazán jól esett a hideg sör, bár egyébként fáztam. Ez után a kitérő után, felmentünk a Farói világítótoronyhoz. Itt valóban azt éreztem, hogy itt vagyok a világ végén. Ott álltam egy kiugró sziklaszirten és csak merengtem előre. Azt képzeletem, hogy épp most fut ki a hajóm az óceánra, és bálnavadászatra indulok, pár tökös csávóval a hajóm fedélzetén. És kitudja, lehet csak 3 év múlva tér vissza a hajóm, és lehet, hogy majd nem kedvez a széljárás, és lemaradunk a bálnákról. Nem most itt vagyok 2013-ban, és valami káprázatos, ami a szemem előtt van. A túlsó parton Amerika húzódik végig.

Az elmaradhatatlan fényképezkedés után próbálkoztunk azzal a szertatással mely szerint az ide érkező zarándokoknak, el kell égetni valamilyen dolgukat, amit az úton magukkal cipeltek. Vannak extrém esetek, akik mindenüket, beleértve a pénzüket is elégetik. Nekem persze mindenre szükségem volt, de azért végül egy pár zoknit elégettem. Vagyis hát megpróbáltam, de szerencsétlen csak füstölt-füstölt nagyon, de nem akart meggyulladni. Nem csodálom egy hónapnyi viselés után… De végül legalább negyed óra múlva lángra kapott és elégett, ott egy kis szikla takarásában. Nem is kell mesélnem, hogy mennyi szemét volt, ott ezeken a kis égető helyeken, amik a megfáradt zarándokoktól származtak. Jarek követte a példám, majd még sokáig bámultam az óceánt. Milyen hatalmas…

Visszafelé lefelé a világítótoronytól szembe jött velünk Erik. Nagyon megörültem neki, és megbeszéltük, hogy ma éjjel kint alszunk a parton. Így bízva a hamarosan bekövetkező találkozásban mi Jarekkel tovább álltunk. Lefelé, Még Maxxal is összefutottunk, aki egy olyan hölggyel gyalogolt akit Jarek ismert. Nekik is gratuláltunk, és baktattunk lefelé tovább. Leérve elmentünk megvacsoráztunk ismét, tengeri herkentyűkkel, majd elmentünk a helyre ahol Erikkel megbeszéltük a találkát. Erik már ott várt, és bemutatott pár fiatalnak, akik két hónapja itt éltek. Egész nap énekelnek, tűzkarikát dobálnak, beszélgetnek, és azzal a hallal táplálkoznak, amit itt fognak. Hippik voltak, nagyon jó fejek, az egyikkel elmentem halászni. Ha lehet ezt ennek mondani, mert nem történt más, mint, hogy a dagály visszahúzódásával, összeszedtük a halakat egy kis mesterségesen készített tó fenekéről. Visszaérve ezeket együtt megsütöttük. Közben jót beszélgettünk.

A hippi társaságban volt norvég, finn, német, lengyel, spanyol, és francia is. Ők mind-mind zarándokok voltak valaha, de valószínűleg az út hatására, nem tértek haza, hanem itt maradtak, és élik életüket. Önkéntelenül a Leonardo DiCapriós film, a Part jutott eszembe. Kétségtelen, még kinézetre is olyanok voltak, mint a film szereplői. Persze mi nem mentünk vissza, hanem itt aludtunk velük a parton a homokban. A vacsora után együtt énekeltünk, anekdotáztunk, és élveztük a fiatalságunkat. Az elején, némileg zavart a hullámok csapkodása, de talán a bor hatására hamar elnyomott az álom, ebben a társadalmon kívülálló mesevilágban.





Copyright Kondor Túra Társaság 2024 - Minden jog fenntartva.