Bazi Nagy Scrambler Kaland 2014, harmadik rész

Navarra, Baszkföld

"A baszkok hazájukat Euskadi-nak hívják, és a nyelvi rokontalanságon kívül genetikailag sem illeszkednek a környező népek közé. De a sapkájuk is egyedi. Mondjuk nem annyira ősmagyaros, nyilván jóval későbbi fejlesztés, ha maradunk a rokon-elméletnél..."

Gyurgyó, 2014-09-19


Az egyik kútnál kiálltam kávézni, ahol is magyarul köszöntek rám. Egy autós már az úton kifigyelt, hagyta, hogy megelőzzem (a Scramblerrel nem olyan nehéz betartani a sebességkorlátozásokat), aztán mikor látta, hogy megállok, követett, mivel addigra már a rendszám alapján beazonosított. Matyi volt akivel találkoztam, azért is „vadászott le”, mert ahogy mondta, nem sok magyart látni errefelé. Meghívott egy kávéra, közben elbeszélgettünk. Ő kamionsofőrként dolgozik, épp munkába igyekezett, igaz csak másnap hajnalban kellett felvennie az autót és a rakományt.

Navarra előtt rátaláltam egy szép tóra, bár egy útlezárás miatt vissza kellett forduljak.

Mivel Pistivel (aki a Kondor színeiben Stephen Walker álnéven Párizsból gyalogolt épp Santiago de Compostellába 1800 km-t) megbeszéltük, hogy találkozunk valahol Baszkföld környékén, igyekeztem minél előbb odaérni. Épp vasárnap volt ha jól emlékszem aznap, amikor a tó mellől elindultunk. Útba ejtettem Pamplonát is, bár a bikafuttatós San Ferminről már lemaradtunk (két héttel az előtt ért véget). A város üres volt, szinte kihalt, csak pár zarándok lézengett. Az El Camino egyik állomása is egyben a város, amely Navarra tartomány fővárosa, nem sok érdekeset tudtam meg róla. Van katedrális meg szép műemlékek, Pisti majd mesél róla... Évente egyszer a fiesta idején felbolydul, élettel telik meg azon kívül meg siesta hangulat uralkodik.

Innen már nincs messze a Vizcaya-öböl. Egy utolsó átkelés várt ránk a Pireneusokon, végig baljós esőfelhők üldöztek bennünket. A csúcsok megfogják a felhőpamacsokat, fura érzés alattuk átrobogni, abban a tudatban, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Nagyjából szárazon jutottunk át, az út nem hágókon vezetett, nem is volt túl érdekes. Végig erős szél fújt, egy hosszabb pihenő alatt csináltam is a felhők vándorlásáról egy time-lapse videót. Nem filmes díjra pályázok vele, de a fénygépem ezt is tudja, jó alkalom volt ez a funkció kipróbálására.

Ebben a szinte kellemetlenül szeles időben, szitáló esőben értük el a partot. Így, július vége felé kifejezetten sértődöttnek éreztem magam az időjárás miatt, pedig errefelé ez gyakori. Az öböl partja engem leginkább a skót és angol sziklás partvidékre emlékeztetett, a hegyek és a tenger között, városokon keresztül vezetett az út, kikötők és homokos strandok mellett.

Megérkeztünk Baszkföldre. Annak a népnek a hazájába, akik Spanyolország egyik autonóm közösségeként élnek az államszövetségben. A Pireneusok hegyei után itt már a Baszk-hegységben folytatódnak a hegyvonulatok, gazdaságilag a baszkok lakta északi vidék erős, hasonlóan a katalánokéhoz, akik a Pireneusok másik végén laknak. A válság után Spanyolország többi tartományával szemben a gazdasági különbségek megnőttek, kiéleződtek az ellentétek, ez pedig a szunnyadó nacionalista parázsra is olaj. A baszkok, ahogy a katalánok is, úgy érzik, aránytalanul többet tesznek a közösbe, mint amit visszakapnak, a fejlesztéseket más régiók élvezik. Ezért jobb lenne nekik egyedül, de legalábbis külön. A másik (spanyol) oldal pedig azzal érvel, hogy pont azért megy nekik ilyen jól, mert a közösből építették fel a kikötőket és az ipart, ami a mostani erős gazdaság alapjai. Bár az erdők (fakitermelés) és a tenger (halászat) mindig is itt voltak.

A baszkok nyelvrokonsága ismeretlen, egyike a legősibb Európában használt nyelveknek, egyes feltételezések szerint a magyarokkal rokon nép (!). A hipotézis alapján a néhai kalandozó magyarok egyik törzse jó helynek találta az itteni vidéket, vagy csak megunták a hátrafelé nyilazást és lusták voltak hazamenni a többiekkel, ezért úgy döntöttek, letelepednek itt. Aztán sokasodtak a jólétben, egy részük francia, más részük spanyol területen él a mai időkben. Hazájukat Euskadi-nak hívják, és a nyelvi rokontalanságon kívül genetikailag sem illeszkednek a környező népek közé. De a sapkájuk is egyedi. Mondjuk nem annyira ősmagyaros, nyilván jóval későbbi fejlesztés, ha maradunk a rokon-elméletnél... (Hallottam neandervölgyi-, atlantiszi-, sőt UFO rokonsági elméletekről is, nem mennék bele a témába...)

A baszkoknak a függetlenségükért mindig is harcolniuk kellett. Talán sokaknak ismerősen hangzik a XX. század egyik terrorszervezetének neve: ETA (Euskadi ta Askatasuna, azaz Baszkföld és Szabadság). Ez volt a baszk szeparatisták nacionalista függetlenségi mozgalmának katonai szárnya, a fegyvert nem is olyan régen, 2011 őszén tették le. Így azóta a spanyol rendőrök, katonák és tisztviselők nyugodtabban alhatnak. A TNT ára meg jól felment, mert visszaesett a kereslet, már nem kell az autóbombákhoz. Talán közvetve az Al-Kaidának is köze van a fegyverletételhez, hiszen szeptember 11. óta a világon sehol sem lehet hős függetlenségi harcos szerepben tetszelegni terroristaként. Az ETA még létezik, csak a fegyvert tették le, a politikai szervezetnek jó ideje csupán a nagyobb fokú autonómia a célja. Úton-útfélen falfirkák hirdetik az elégedetlenséget, így az egész világnak tudnak üzenni, hiszen a caminón zarándokló nemzetközi tömeg örömmel fotózgatja ezeket, és elviszi a hírüket.

Nyelvében él a nemzet, ezt vallják a baszkok is. Hiszen önelnevezésük is ez: euskaldun, azaz baszkul beszélők. Manapság egyre kevesebben beszélik, ezért az autonóm törekvések mellett nagy hangsúlyt fektetnek a baszk oktatására, párhuzamosan a kétnyelvűséggel. A tanintézményekben a gyerekeket már kis kortól tanítják, néha nyelvileg nem is túl magasan kvalifikált tanárok. A baszk nyelv tanulása kötelező, mellette a spanyol a hivatalos.

A Baszk-hegységnek egyedi hangulata van, sűrű, sötét erdők, keskeny, kanyargós autóutak, egyszerre zord és mégis barátságos. A hegyekről látni a tengert, meredek szirtek, éles sziklák állják a hullámokat. Nem túl magasak ezek a hegyek, itt nincsenek síparadicsomok. Baszkföld erdeire a legmegfelelőbb szó: titokzatos. A falvakban sok új építésű lakópark szerű ház áll, az utak mentén a tanyák, „caserio”-k is nagyon szépek, rendezettek. Mindenhol zöld, nincsenek csupasz hegycsúcsok. Engem nagyon megfogott a hangulata. Szerencsémre a GPS is egy hegyi kempingbe navigált. A teraszos elrendezésű helyről rá lehetett látni az öbölre, a panoráma díja benne volt az árban, ami nem is volt magas.

Ha épp szerencsénk van, akár bálnákat is láthattunk volna az öböl vizében. Európában a Vizcaya-öböl a legjobb hely a cetek megfigyelésére, több part menti város címerében is szerepel a tengeri emlős, a bálna. Az öböl vize nagyon mély, a tengeri emlősök szívesen jönnek ide elleni. Manapság egyre kevesebben vannak, pedig a baszkok már 1850 óta nem vadásznak rájuk. De a bálnanézés csónakból turisztikai iparág. A legolcsóbban úgy jöhetünk ki, ha Plymouthból vagy Portsmouthból (Angliából) amúgy is komppal mennénk Bilbaóba, mert út közben rendszeresen látnak az utasok delfineket és bálnákat. Nekem a partról ezúttal nem volt szerencsém, pedig nagyon sasoltam.

Reggel felmentem a recepcióhoz internetezni, mivel épp nem esett, a félig már száraz sátrat ott hagytam, gondoltam mire visszaérek el is pakolhatom. De persze csak rákezdett újból. Szitkozódva csomagoltam, miközben Brigi pedig a szomszéd lakóautósok kutyáját szabályozta be. (Valamiért először nem volt világos az ebnek, hogy ki a főnök kettőjük közül, ezt kellett elmagyaráznia: például szaladhat a labda után, csak ne érjen hozzá...)

Időközben Pistivel is sikerült egyeztetni a találkozót illetően, de a kisváros, ahol összefutottunk, épp ünnepelt valamit, a fő téren mutatványosok szórakoztatták a népet. Ha eleredt az eső, összébb pakoltak, aztán vissza. De haza senki nem ment az eső miatt, igaz nem is volt komoly vízhozam. Az egész város apraja-nagyja ott volt. Pistivel csak egy fél órás beszélgetésre futotta, mivel ők zarándok szálláson aludtak, ahová én nem mehettem, másnapra halasztottuk az igazi találkozót.

A következő célom már Bilbao volt, ahol Gergővel beszéltünk meg találkozót. Gergő családjával él a baszk fővárosban, kb. 10 éve kapott egy munkaajánlatot, és kihasználta a lehetőséget. Motorozik is, de mivel hétköznap érkeztünk Brigivel, a munka miatt nem volt alkalmunk közös kirándulásra. Sokat faggattam Bilbaóról, a baszkokról, sajnos rövidnek bizonyult a náluk töltött idő, rengeteg téma kimaradt a beszélgetésből. Remélem találkozunk még!

Az esti egészségügyi séta alkalmával felmásztunk Brigivel egy közeli magaslatra, ahonnan be lehetett látni a hegyek által körülölelt várost. Érdekes, de a kis ösvények amelyek felfelé vezettek, gyakran használatban voltak. A hegyoldalban ugyanis a bokros fás területen kalyibák sorakoztak. Illegálisan idetelepült szegény sorsú emberek (családok is) laktak itt, az egyetlen közmű a csöveken idevezetett víz volt.

Bilbaóra nem szántam sok időt, a Guggenheim Múzeum helyett (amely a világ egyik leglátványosabb modern épülete), inkább a Triumph Bilbao-hoz látogattam el egy pacsira. A Guggenheim a kortárs művészetek világhírű otthona, biztos érdekes annak, aki érdeklődik e témában. A Triumph-nál Alfonsó nagyon kedves volt, kérdezte, van-e szükségem valamilyen műszaki segítségre. Egy láncolajozásra talán, válaszoltam. Le is gurultam az alagsori műhelybe, de ott meg azt mondták, legközelebb holnap tudnak bevállalni... Vicces, ezek a szervizes fiúk nagyon szorgalmasak lehetnek, ha egy láncolajozásnyi időre nem tudnak megpihenni. Tulajdonképpen nem is volt szükségem erre, nem erősködtem. A Kék-Hold biztosított elég láncspray-t még az indulás előtt, csak elő kellett venni. Alfonsó igyekezett is segíteni, hiába mondtam, inkább megcsinálom egyedül. Addigra már nekifeszült lábtartóra emelni a vasat(!). Persze nem sikerült neki, és nem is használt ez a terhelés a sztendernek. Nagy bajt nem csinált, így még értékelni is tudtam a hozzáállást.

Pistivel Guernicában beszéltük meg, hogy találkozunk dél körül, megígértem, hogy főzök nekik valamit. A francia határtól már nem egyedül gyalogolt, csatlakozott hozzá Jarek is, akivel a tavalyi caminón barátkoztak össze. Így hát 3 személyre vásároltam, és egy park volt az alkalmi táborhelyünk. És vettem a belvárosban matricákat is a Brigi dobozára...

Guernica városának neve ismerősen hangozhat, sokan a világ első terror-, szőnyegbombázásaként tartják számon az akciót, melyet a német légierő különleges bombázó alegysége a Condor Legion hajtott végre az olasz szövetségesekkel együtt. Mindez a spanyol polgárháború idején történt 1937-ben, amikor is a fasiszta Franco kérésére érkezett a német/olasz katonai támogatás. Valójában ez egy taktikai bombázás volt, az anyagi kár jelentős részét a keletkező tűz okozta, aránylag kevés halálos áldozatot követelt. Rengeteg önkéntes is szolgált ebben a polgárháborúban mindkét oldalon, végül Franco megszerezte a győzelmet, és a hatalmat is. A Spanyol Idegenlégió is kivette részét a harcokból, amelynek Franco volt az egyik alapítója és helyettes parancsnoka is. Érdemes videón megnézni, hogyan menetel a gárda, hiszen lépésszámuk kétszerese a normálnak, megengedett a szakáll és a köldökig kigombolt zubbony viselete is. Pablo Picassónak a támadásról az 1937-es világkiállításra készített festménye azóta a háborúellenesség szimbólumává vált világszerte, városban pedig egy, a festmény alapján készült kerámia-mozaik állít emléket a pusztító támadásnak. Ez a tragikus esemény Guernica legfőbb idegenforgalmi vonzereje...

Szóval itt, egy parkban ejtettük meg a két gyalogkakukkal a találkozót, ahogy ígértem, főztem is. Pár óráig elidőztünk itt, Pisti megkért, hogy az egyik pár cipőjét amit az eddigi 1000 km alatt már széttaposott, vigyem haza, mert nincs szíve kidobni. Egy zacskóban vettem át az ereklyét, de úgy döntöttem, hogy higiéniai megfontolásból inkább a csomagokra kötözve szállítom hazáig, addig legalább szellőzik is keveset a hátra lévő pár ezer km alatt. Buen caminót kívántunk egymásnak, majd elváltak az útjaink.





Copyright Kondor Túra Társaság 2024 - Minden jog fenntartva.